Ki van jelen

Oldalainkat 89 vendég és 0 tag böngészi

Időjárás

Felhőkép

Egy díszpolgári cím margójára

Március 31- én kerek évfordulót ünnepelt Tapolca. Újbóli várossá nyilvánításának ötvenedik évfordulóját, ahol idén is meg- és kiérdemelt elismerő címeket adtak át. A kitüntetettek között volt településünk ikonikus alakja- Reindl Erzsébet is- akinek „több évtizedes, szülőföldjéért és közvetlen lakókörnyezetéért kifejtett kitartó értékmentő és értékmegőrző munkássága elismeréséül TAPOLCA VÁROS DÍSZPOLGÁRA kitüntető címet” adományoztak, melyet Dobó Zoltán polgármestertől vehetett át.

Mindenki Erzsi nénijével otthonában beszélgettem- gyermekkoráról, tanítói munkásságáról, helytörténeti, hon- és népismereti áldozatos tevékenységéről, díszpolgári címéről, hazaszeretetről és lokálpatriotizmusról, valamint terveiről.

Mottó:

Elhiszed-e, hogy él bennem egy város,

amelyben minden múlt idő jelen?

Itt alszik, virrad, ami meghatároz,

mert belőle bomlott ki életem.”

 

/Gál Éva Emese: Szülőváros- részlet/

Fotó: Reindl László

 

- Az a munka, amiért ezt a kitüntető címet kaptam, több évtizedre nyúlik vissza. Még diákkoromban a jó és kiváló tanítóim hatására kezdtem el foglalkozni a lakóhely- és környezetismerettel, az adatok gyűjtésével. A helytörténeti tevékenységet sem hivatásnak, sokkal inkább a lakóhelyünk megismerésének nevezték. A helyi és az életrajzi lexikon anyagába is írtam, hogy a tanítóimnak és környezetemnek köszönhetően már kora gyermekkoromban, később szervezetten, útmutatással iskolásként is foglalkoztam az említett kutatómunkával. Már akkor dolgozatokat készítettem különböző témákról.

Tanítóképzős időszakomban már pályázatokat is nyertem. Lesencetomaji gyakorló évemben, a Megyei Tanács Oktatási Osztálya meghirdette pedagógusok számára azzal a céllal, hogy lakó- vagy munkahelyünkről írjunk ismertetőt. Jómagam is beneveztem. A helytörténet tanításával kapcsolatos témakört választottam. Az akkori Veszprém Megyei Tanács lapjában (ma- Napló) jelent meg egy cikk, hogy hetven pedagógus ragadott tollat. Ezt a bizonyos pályázatot én- a gyakorlós tanító néni nyertem meg (visszafogottan mosolyog). A siker ellenére volt benne pro és kontra, de mentem tovább az utamon.

Amikor a hon- és népismeret kötelező tantárgyként bekerült a Nemzeti Alaptantervbe, akkor mi már a mai Bárdos Lajos Általános Iskolában, a későbbi munkahelyemen dolgozatokat küldtünk, amit fel is használtak a megyénél, sőt, az akkori tankönyv szerkesztésénél is.

Büszke vagyok rá, hogy a munkatervem a gyakorlós éveimet követően megyeszerte példa volt. A szemléltetőeszközeim, igaz, hogy az anyagi korlátaim miatt egyszerű kivitelezésben, de a tanulók számára jól érzékeltette az anyagot. Ezek nagyméretű, több méter hosszú panorámafotók voltak, a Tapolcai- medencét és a tanúhegyeket ábrázolták. A képeket Orbán József készítette. Ezekre a szemléltetőeszközökre mondta az egyik szakfelügyelő, hogy úgy tanítottam meg a felszíni formákat, a környező hegyek nevét a gyerekekkel, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni.

Az, hogy minden munkámban a lakóhelyünkkel foglalkozom, azért van, mert igyekszem olyan embereket és eseményeket megismertetni másokkal, amik itt történtek, történnek meg, vagy ezek szereplői. Hangsúlyozni szeretném, hogy soha nem saját célra gyűjtöttem az anyagot, hanem azért, hogy tovább tudjam adni az utókornak. Szerencsémre mindig voltak és vannak olyanok, akik tudnak, szeretnének velem együtt dolgozni, akiket idővel el tudok indítani önálló kutatómunkára. Jómagam is találtam a tanítványaim, illetve azok szülei között partnereket. Ezt a fajta összetett munkát egyedül képtelenség lett volna véghezvinni.

Olyan nagyszerű neveket említhetek, mint például Hangodi László történész, főmuzeológus, akinek az édesanyja szerint: „Erzsike, te vagy a gyermekemnek a második anyja.” Csodálatos érzés, amikor ilyen visszajelzéseket kap az ember. Idesorolható Bajner Imre igazgató úr is. Édesapja kerületvezető erdész volt, általa és az én irányításommal olyan dolgozatot tudott írni az erdő életéről, hogy anno a mezőgazdasági minisztertől vehette át a munkájáért járó fődíjat. Ebbe az általam „megfertőzött” csoportba sorolható Cseh Balázs is, aki hadtörténeti síkon végez kiemelkedő munkát. Tagja a katonai hagyományőrzőknek. Májustól pedig már a Wass Albert Könyvtár és Múzeum főállású múzeumpedagógusa is.

Az, hogy tanítóként és magánemberként is lakóhelyemmel foglalkozom, egy természetes folyamat számomra, nem a kényszer szülte. Sokszor aposztrofálnak bennünket elhivatottnak, vagy éppen megszállottnak, hóbortosnak… de sajnos, volt olyan személy, aki hobbiból készített fotóknak nevezte a több évtizeden át gyűjtött, őrzött képeimet. Pedig ezeken nyomon követhető a település arculatának változása. Tapolca története képekben- ez mára már történelem. Nem a saját szórakoztatásomra fotózom, hanem képi dokumentációt is készítek a jövő nemzedékének.

Török János emléktáblájának avatása az Alsó- tó partján található Pantheon- falnál, 1969. május 12- én. A fotó előterében Reindl Erzsébet, aki éppen az avatóbeszédet mond. Háta mögött dr. Rédiger Béla, a Hazafias Népfront Városi Bizottságának elnöke és dr. Varga Kálmánné, a Városi Tanács elnöke.

 

A díszpolgári címig vezető utam egyik állomásaként a diszeli Első Magyar Látványtárat is megemlíthetem. Annak idején, másfél évtizeden át gyűjtötte az anyagot a dr. Gyökér Kinga- Vörösváry Ákos házaspár, hogy egy rendhagyó kiállítóházat alakíthassanak ki az egykori Stankovics malomból. Javasoltam, hogy az évfordulóra készítsenek egy emlékműsort, tetszett is nekik az ötlet. Nagyszerűen megírták a tizenöt esztendő történetét, megszervezték a tárlatot. Nekem pedig az a megtisztelő feladat jutott, hogy visszamenőleg- egészen a XIII. századig írjam meg a malom történetét. Később ebből az anyagból született meg a Feljegyzések a tapolcai és Tapolca környéki malmokról című könyv, amit a kezdetektől általam vezetett Török János Népfőiskolával közösen adtunk ki (2005). Külön öröm számomra, hogy a mai napig is keresik ezt a helytörténeti írásomat.

 

- Identitástudat, lokálpatriotizmus…

- Az utóbbi egyértelműen kitűnik az eddig elmondottakból. Gyermekkorom óta magaménak érzem a lakóhelyemet. Emlékszem, óvodás voltam, amikor ismerőseim elvittek Nemesgulácsra, Káptalantótiba, de sokszor mentünk gyalog Zalahalápra, Hegyesdre vagy Sáskára. Ott mindig találkoztam olyan emberekkel, akik büszkék voltak szűkebb pátriájukra, csakúgy, mint a magyarságukra. Olyan is volt, hogy Sáskán az ünnepi asztalnál ültünk, én pedig az idős bácsi emlékképét néztem a falon. Észrevette, kihúzta magát és így szólt: „Ferenc József katonája voltam!”

Régen hegyközség volt Diszel hajagosi része is. A hegykönyv törvénye szerint elő volt írva, mikor kellett részt venni a közösségi munkákban. Ezek a parasztemberek szolgálatkészek voltak, fantasztikus természetismerettel rendelkeztek. A szülök megtanítottak mindenre az utódokat. Technikai vívmányok nélkül is érvényesültek. Tudták, hogy mindennek megvan az ideje a nap alatt: szántásnak, vetésnek, táncnak, gyásznak, mulatásnak és a fohásznak. Ezek az egyszerű, mégis csodálatraméltó emberek irányították a figyelmemet a helytörténet- kutatás irányába.

Olyan utcában is laktunk, ahol több zsidó származású ember is élt. Nem csúfolták őket. Sőt, köztudott volt, hogy az ott élő zsidók virágzó településsé tették Tapolcát. Az iparosokat, kereskedőket és az üzleteket működtették (Lessner, Lusztig, Frisch család). Olyan életközösség volt, amit jó volt megismerni.

A gyerekkori élményeim marasztaltak maradásra Tapolcán. Tanítói tevékenységemből kifolyólag mehettem volna több helyre, akár magasabb beosztásba is, de nem éltem a lehetőséggel. Külföldön szintén vállalhattam volna hasonló státuszt, nem tettem… maradtam a városban.

Úgy gondolom, az identitástudat és lokálpatriotizmus belőlem sem hiányzott soha, sőt… Nem véletlenül választottam mottómnak a Szatmáron született, romániai magyar költő versének részletét, ennél kifejezőbben, csodálatosabban nehéz lenne meghatározni a szülőföld, szűkebb pátriánkhoz való kötődésünket, szeretetünket.

Fotó: Reindl László

 

- Többször is elismerték áldozatos munkáját.

- Igen. Több kitüntető címet, díjat is kaptam azoktól, akik tudták, többet nyújtok a közösségnek, mint az átlagember. Nemrégiben értesültem arról, hogy Szollár Gyula igazgató úr azt mondta: „Ki más kaphatná meg a város díszpolgári címét, mint Erzsi néni!” Emellett még olyan információval is szolgáltam neki a családjáról, amit még ő sem tudott. Boldoggá tesz, hogy vannak még emberek, akik érzik a munkám súlyát, és értékelik is mindazt.

 

- Olyan életigenlés van Erzsi néniben, hogy adódik a kérdés: további tervek és célok?

- Annak ellenére, hogy romlik az egészségi állapotom, mégis vannak terveim. Például szeretnék a zalahalápi bazaltról, annak felhasználásáról, illetve a kontinensen közismertté tételéről írni egy dolgozatot. Emellett több tapolcai emberről és eseményről is jó lenne írni, olyanokról, akiknek ez már nem áll módjában. Nem változtatok már az életmódomon. A legegyszerűbb eszközökkel, de kellő alázattal és maximalizmussal, hitelességgel szeretnék minél több színvonalas cikket, jegyzetet, tanulmányt írni, amelyben ugyanúgy fellelhető lesz a haza- és a városszeretet egyaránt.

 

- Mit jelent Önnek a díszpolgári cím?

- (fejét lehajtja, pár másodperces csönd után válaszol) A mai napig nehéz felfogni, ami történt. A fülembe hallom azoknak az embereknek a szavát, akik megállítottak az utcán: „Ha valaki, akkor maga (te) megérdemled(li)!” Megint mások így vélekedtek: „Már húsz évvel ezelőtt is rászolgált(ál) erre a kitüntető címre!”

Mindenkinek köszönöm, aki úgy érzi, hogy maradandót alkottam és értéket tettem le a város jelképes asztalára. Tisztelettel, szeretettel és hálával gondolok azokra is, akiknek a segítségével átvehettem ezt a kitüntető címet. Különös tekintettel a javaslattevőkre, akik évek hosszú sora óta tettek ezért az illetékeseknél, de legalább ekkora köszönet jár a város vezetésének, hogy a jeles napon településem díszpolgára lehettem.

Amennyiben kapok még haladékot a Mindenhatótól, a következő hónapokban, években még jobban igyekszem, díszpolgárhoz méltóan tevékenykedni.