Bejelentkezés

Ki van jelen

Oldalainkat 11 vendég és 0 tag böngészi

Időjárás

Felhőkép

N. Horváth Erzsébet: "A Jóisten mutatja és szabja meg az utam..."

Tapolca- N. Horváth Erzsébet- személye és neve egybeforrt településünk kulturális életével. Hosszú időn át a helyi média vezető, meghatározó alakja. Számtalan könyv szerzője és társszerzője. Amatőr színjátszó társulatával sikerre vitt minden előadást, így történt ez legutóbb is. Szeptember 27- 29- én léptek színpadra, minden alkalommal szűnni nem akaró vastaps volt a jutalom.

Tapolca krónikása” a Batsányi János életéről szóló darabról osztotta meg gondolatait a kedves olvasókkal.

- „Jómagam pedig a 70- es évektől- kisebb nagyobb megszakítással- a mai napig színjátszó csoportot vezetek szülővárosomban”- olvasható Az amatőr színjátszás tapolcai története című könyved előszavában. Ebben a fél évszázadban számtalan nívós alkotással járultál hozzá a település kulturális életének, meghatározó személyeinek mélyebb megismeréséhez. Legyen az írásos formátum, vagy színpadi mű. Mi(k) volt(ak) a fő motivációs, inspirációs tényező(k), hogy eltelt fél évszázad, és N. Horváth Erzsébet még mindig képes megújulni, újabb csodával meglepni a város, illetve a témára fogékony embereket?

- Ha röviden szeretnék válaszolni, akkor azt mondanám: a Jóisten akarta/akarja így. Amennyiben nem adna a feladatokhoz egészséget, erőt, alázatot és tiszteletet, akkor nem tartanék itt. A hosszabb válasz a kérdésedre: mindig is író szerettem volna lenni.

Már kisiskolásként versem jelent meg a Pajtás című újságban. Talán a családi házunk padlásán még ott porosodik az a kockás füzet, amelybe az első verseimet írtam…

Soha nem felejtem… 6.osztályos voltam, amikor azt a házi feladatot kaptuk a magyartanárunktól, hogy írjunk egy fogalmazást Toldi Miklós farkaskalandjáról.

Nos, az én fantáziám beindult. Felrúgtam a „kötelezően előírt aranyszabályt”: BEVEZETÉS- TÁRGYALÁS- BEFEJEZÉS. Úgy írtam le a viadalt, mintha én is szemtanúja lettem volna. Vártam érte az elismerést. Mit kaptam helyette?!

Egy alig közepest, és ráadásul még fel is kellett olvasnom, mint „elrettentő példát”- az osztály nagy röhögése közepette. A megszégyenítés évekre elvette a „hangom”…Középiskolásként találtam rá újra. A NAPLÓ-ban is jelent meg írásom. Már igyekeztem nem törődni azzal, hogy elfogadnak-e furcsa, a lovon fordítva ülő lánynak. A másság bélyegét még ma is viselem...

Sok vagy te Tapolcának”- mondta néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm. Hmmm… Nem lett könnyebb a lelkem. Őszinte leszek. Sokszor perlekedtem a Jóistennel. Miért adott az íráshoz némi tehetséget, ha újra és újra beleütköztet az el nem ismerés, az elszigetelés betonfalába is?

Lassan- lassan kezdem érteni a célját. Meg akart/akar tanítani küzdeni.”Harcra tiporttá” tett. Ma már hálát adok érte minden nap. Miközben írok, abban reménykedem, hogy egyre több emberben talál visszhangra az a „dallam”, ami a szívemben, lelkemben megszületik.

Balról jobbra: Buzás Balázs- Batsányi Táncegyüttes, Torma Tamás- Batsányi János alakítója, N. Horváth Erzsébet- a színdrab írója és rendezője, Németh József- az idős Batsányi János alakítója, Korponai Kitti- Baumberg Gabriella alakítója, Bock Attila (Márió)- a színdarab zeneszerzője és szereplője.

- A fentiekben már említett könyved után nagy érdeklődéssel vártam városunk szülötte- Batsányi János- életéről szóló színdarabot. Laikus azt gondolná, hogy nem volt nehéz dolgod, mert egy helyi irodalmi nagyságról szól a történet. Azonban tudjuk, jóval összetettebb dologról van szó. Mesélnél a kedves olvasóknak, mennyire komplex, precíz munka után jutottál el a forgatókönyvig? Kérlek, avass be bennünk a részletekbe!

- Egy őszinte vallomással kezdem. Középiskolásként nem szerettem Batsányit. Túlságosan távolinak tűnt. A versei sem ragadtak magával. Aztán egyetemistaként a tanárom azt a feladatot adta, hogy tartsak előadást szülővárosom forradalmi költőjéről. Nem volt választásom. A budapesti könyvtárakban aztán rátaláltam az „én Batsányimra”. Arra a művészre, aki előre vetítette a késői utód- Ady Endre HIÁBA-MÉGIS- költői attitűdjét. Lehet- e nagyobb fájdalma egy belsője vezérelt művésznek, mint az a felismerés, hogy- bár ő mindent elkövet azért, hogy elismerjék- nem kell a közönségnek? Onnantól nem volt megállás. Tanulmányokat írtam róla, amelyekben nemcsak, hogy megkövettem őt, de az úttörőknek járó elismertségéért harcot is indítottam.

Aztán megérkezett a felkérés egy színdarab írására. Újra és újra elolvastam az írói hagyatékát, a róla készült művekkel ismerkedtem, „leporoltam” az egyetemi jegyzeteim. Újra elindultam a könyvtárakba, köztük az Országos Széchenyi Könyvtárba. Levéltárakban kutakodtam. Végül már „nem kellett más”, mint sok-sok éjszaka az írásra... és egy köteg hófehér, teleírható papírlap.

 

- A prózai részhez, zenés- táncos mű lévén, kellett zeneszerző és táncosok. Hogy fogadták az „illetékesek” a fölkérésed?

- Bock Attila- Márió, a zeneszerző meglepődött, mert ilyen felkéréssel még nem találkozott... de az eredmény azt bizonyítja, hogy a feladat és ő csodálatosan egymásra találtak. Nemcsak a zeneszerzéssel, a „slágergyanús” dalokkal örvendeztette meg a közönséget, de a virtuóz harmonika-játékával és az énekével is. A Batsányi Táncegyüttessel már ez volt a harmadik közös munkánk. Táncaik szervesen illeszkedtek a színdarab mondanivalójához.

A színdarab zeneszerzője- Bock Attila (Márió) szereplőként is elkápráztatta a közönséget. Mellette Németh József- az idős Batsányi János alakítója.

- Bizonyára sokakat érdekel az is, hogy osztod ki a szerepeket? Egyértelmű vagy előfordul dilemma is? Mekkora a „merítési lehetőség”?

- Már több mint öt éve hoztam létre a BATSÁNYI SZÍNJÁTSZÓK elnevezésű csoportot. A Batsányi- színdarabban 32 fő- prózai, amatőr színész szerepelt. Abban a szerencsés, kiváltságos és nem mindennapi helyzetben voltam, és vagyok ma is, hogy nem a szerephez kellett keresnem színészt, hanem a színészre írtam a szerepet.

Ezért mosolygok is magamban, amikor azt mondják, mennyire rátalált a szereplő a megformálandó karakterre. Nem véletlen! Az is erősítette az elkötelezettséget, hogy a szereplők késői „földijei” Batsányi Jánosnak, azaz „hazahozták” őt.

32 fő prózai, amatőr színész vitte sikerre a művet.

- Sajnos a pandémia miatt elmaradt az eredeti időpontra kiírt előadás. Ez a kinyújtott időszak jó volt arra, hogy még csiszolj(atok) a darabon?

- A válaszom kettős gyökerű. Míg a színdarabnak és az írójának- azaz nekem- jót tett, hogy mint a bor, nemesen „beérett”, csiszolhattam, alakíthattam… addig a szereplőknek és a rendezői énemnek már kevésbé használt. Gondoljunk csak bele! Háromszor „futottunk” neki, míg aztán negyedikre sikerült bemutatni úgy, hogy a pandémia sötét árnya végig ott volt velünk. Óriási akaraterőről, elkötelezettségről tett tanúbizonyságot minden közreműködő.

A Batsányi Tánegyüttes tagjai is hozzájárultak a színdarab sikeréhez.

- Fantasztikus pályafutás a Tied, örökre beírtad magad Tapolca történetébe. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy már érik Benned a következő alkotás. Jól gondolom?

- Köszönöm az elismerő szavakat, de- mint ahogy már mondtam-, a Jóisten mutatja és szabja meg az utam. Úgy látszik még terve van velem. Ezért is mondok neki köszönetet minden egyes nap.

Készül egy XIX. században játszódó regényem, és a bonyolult szerelmi- emberi kapcsolatokat bemutató színdarabom is csak az utolsó simításokra vár. Hamarosan megjelenik a verseskötetem, bemutatókra is készülök a színjátszóimmal. Jól érzem és gondolom, hogy szeret engem a Teremtő?

- Jómagam Babits Mihály soraival summázom ezt a fél évszázados, áldozatos, minőségi munkát: „Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem… Nyugodt kinccsé lesz, és örök haszonná.”

Köszönjük szépen, Erzsike!

A színdarab végén szűnni nem akaró vastaps volt a jutalom.